Minden itt kezdődött...

Este volt. A nap már nem sütött, és az ég mélykékké vált. Sűrű susorgás hallatszott a Pepe Pizzázó mögött sikátorból. Bár az emberek csak vonítást, nyüszögést, és ugatást halhattak - ez a sikátorban egészen máshogy volt.
- Igen, képzeld! - vonította egy kis csivava szerűség.
- Nem hiszem el, Suta. - mondta egy mély hang.
- De, de, el kell hinned! És nem vagyok Suta!
Ez a beszélgetés elcsendesült. Rögtön jött a másik:
- ... jöhetne már az a vén kan! - mordult fel egy szuka.
- Nézd, anyu, jön! - visította izgatottan egy kis kan.
Hamarosan rázkódni kezdett a padló - vagyis szerintem. Hatalmas dörömpölés hallatszott, és megjelent egy hatalmas, barna kutya - Moody, a keverék. Minden nap mesél nekünk a kalandjairól. Sok - sok félelmetes dolog: medve-, vagy farkastámadás, az orvos, sintérek, emberek... minden szörnyűséget, amit csak kutya el tud képzelni. Moody megállt, és a szemét a társaságra szegte. Mindenki megállt. Csak a bal szeme volt meg, a jobbat eltakarta egy akkora heg, mint a mancsom. Még a kis kölyökkutyák is abbahagyták a szopást.
Moody megérkezett.
Belefogott mai meséjébe, ami arról szólt, hogyan akarta megfogni egy sintér. Engem kirázott a hideg. Nem való egy magamfajta labradornak ez... utálom a sintéreket! Szívtelen emberek! Elfognak, beraknak egy börtönbe, és örökre ott maradsz... Moodyval is ez történt, de ő ki tudott szabadulni. Mindenki fintorgott szeme láttán, de ő szemrebbenés nélkül nézett rájuk. Majd egy este meggondolta, és kinyitotta a börtöne zárát (lehetetlen feladat...), és egyszerűen kisétált. A többi kutya nyüszített, de ő nem törődött velük, mivel túl nagy zajt csapott volna vele. Bozontos farkát zászlóként lobogtatva elhagyta a menhelyt.
- ... és így kerültem ide, gyermekeim. - dörmögte Moody. Ő volt a falkavezér. Én tátott szájjal figyeltem az illusztrált produkciót. Elképesztő, mire képesek azok a galád, szívtelen emberi lények... szörnyű.
Mikor véget ért a beszámoló, mindenki a lefekvéshez készülődött. Moody felugrott egy dobozra, és onnan pedig egy másik dobozba, amibe bemászott. De irigyeltem! Volt ott egy lyukas törülköző... de nekem csak a hideg padló jutott. Átengedtem Mayának, a gyönyörű szukának a helyem. Ugye, milyen kedves vagyok?
Másnap reggel Moody morgása ébresztett. Az a dörmögő hang... Most is kiráz a hideg. A sikátor ébredezni kezdett - a nap aranylóan sütött be Pizzázó mögé, aranyosan csiklandozva a kutyákat. Különböző méretű-, és fajtájú kutyák keltek fel, farkaséhesen. A sikátorban csupán egy kuka volt, és néhány doboz, meg falak, mind a négy oldalról. Az egyik oldal kerítés volt, rajta egy akkora lyuk, hogy egy német dog is kényelmesen átkúszhatott alatta. A szemetesbe néha kidobtak egy-egy romlott pizzát. Ekkor mindenki riadót fújt, és elbújtak a dobozokban. A kissebb kutyák egy dobozban, a nagyobbak külön - külön búvóhelyre bújtak.
Sok - sok kutyát ismertem a falkában; sőt, szinte mindet. Ott volt Moody, a barna kan, meg Maya, a husky szuka, a szépséges husky szuka... ő fekete, és fehér volt, szép, égkék szemekkel. Suta, alias Csita, de mindenki Sutának hívta ügyetlensége miatt. Csivava keverék volt. Volt egy anyaszuka, Goldy, a golden retviver, 3 kölykével, Egorral, Lisával, és Zoeyyal. Maxi, a foxterrier, Zserbó, a német dog, és Leila, a német juhász kölyök. Az én nevem pedig Sirius, és egy labrador vagyok.
Moody szigorú vezér, és ezzel mindenki tisztában van. Bár most mindenkinek a hasa parancsolt - mogorván nézték a vezért, és szemük kopogott az éhsgétől.
- Mindjárt Zserbóval szerzek valamit. - szólt mély hangon Moody, mire a német dog összerezzent. Senkinek sem kívántam volna, hogy a falkavezérrel vadásszon, kuncsorogjon élelem után. Viszont mit ne mondjak, Zserbó aranyos óriás volt, ezért kuncsorogni tudott.
- Mire vársz? Mozdulj! - parancsolt rá a vezér.
- Megyek. - vinnyogta Zserbó, és farkát behúzva kibújt a kerítésen lévő lyukon. Moody követte. Én csak a fejem dugtam ki, és figyeltem, ahogy az óriás és a félóriás elbaktat.
Visszatoltam a fejem a sikátorba, és körbenéztem. Megannyi kutya billentette félre a fejét kíváncsian. Szemükkel érdeklődve mértek.
- Mi az? - kérdeztem értetlenül. Ekkor mindenki elnézett máshová. Letelepedtem egy doboz mellé, és a mancsomra hajtottam a fejem. Ekkor valaki odasétált hozzám. Két gyönyörű mancsot láttam, utána két gyönyörű lábat, majd egy gyönyörű testet, és végül egy csodaszép fejet. Maya nézett rám, égkék szemével fürkészett. Majd leült velem szemben. Végül lefeküdt, és így szólt:
- Nem lesz ez így jó.
- Mármint?
- Úgyértem, a falka... - szólt csevegő hangon. - Nem éppen ideálisak a körülmények, és egyre többen leszünk. A kölykök többet esznek, és Zserbó sem egy kiskutya... másik helyet kéne keresni, nem gondolod?
Ebből annyit értettem, hogy "...falka...körülmények...leszünk...kölykök...kiskutya...másik hely..."
- De. - kaptam fel a fejem, és kihúztam magam.
- Valakinek szólnia kell Moodynak, ez nem mehet tovább.
- Pardon? - kérdeztem értetlenül.
- Moody kedvel téged.
- Igen. És?
- Egyre többen leszünk, és kevés a kaja. Költöznünk kéne.
- Éééés.... én mit tehetek?
- Szólj Moodynak, hogy költözzünk. Elvégre, te vagy a helyettese.
- De félek tőle! - tátottam el a szám.
- Okés. Én megkérhetem Zserbót is... - nézett rám aranyosan, könyörgő tekintettel.
- Vállalom. - vágtam rá.
- Köszi. - állt fel, és eldöcögött. Szájtátva meredtem utána. És rájöttem. Megint behúzott a csőbe! Húú, milyen ellenálthatatlanul ravasz szuka...!
Dél körül visszaért a Kaja-Csapat. Hoztak nekünk egy szendvicset, egy galambot, és egy félig poshadt gyümölcsöt - hmm, ez mennyei eledel!
Zserbó depressziósan ült, és hintázott a farán. Szegény jószág...
- Jó étvágyat, gyermekeim! - dörmögte Moody.